Ágh Edit művészetéről
Dr. Kostyál László, történész
Nosztalgikus, szimbolikus, filozofikus. Talán e meghatározások jellemzik legprecízebben Ágh Edit képeit és lelkületét. Ha nem festő lenne, nyilván zenét szerezne, és talán Chopinhez hasonló zongora-fantáziákban fejezné ki az elsüllyedt múlt iránti nosztalgikus vágyódását. Az is lehetséges, hogy melankóliával átitatott strófákba szedné felszínre törő emlék-foszlányainak ódon levegőt árasztó hangulatát. Esetleg bonyolult pszicho-filozofikus fejtegetésekbe bocsátkozna az élet értelméről, körforgásáról, az ember esendőségéről, nagyságáról és hitványságáról. Miután viszont festő, párás, ködös háttérből előbukkanó szimbolikus alakok jelképes cselekvéseibe sűríti tömören összefoglalt, lényegre tapintó véleményét a jóról, a rosszról, az időről és az emberről. Képei első megközelítésre nem a máról szólnak. Régi korok ruháiba öltözött figurák azonosíthatatlan, gyakran a fizikai nehézkedés, vagy éppen a perspektíva térvényeit felrúgó környezetben, valamilyen magasabb elveknek alárendelve, azok szerint csoportosulva állnak, hajladoznak, mennek, vagy éppen úsznak. Valósnak ható alakok, de idegenszerű, értelmetlennek tűnő cselekvés-sor, olykor szimultán zajló cselekvés-sorok kiragadott pillanatába merevítve. Mégis, az őket mozgató, rendező, kompozícióba szervező belső törvényszerűség határozottsága megköveteli a nézőtől a primer látvány szintjénél mélyebb értelmezést. Lassan rá kell ébrednünk, hogy az emberi lét alapkérdéseinek adekvát vizuális megfogalmazásaival állunk szemben. A figurák lényegüket tekintve nem X-et vagy Y-t, nem a cselédlányt , a mutatványost, a kisasszonyt, vagy Szinbádot, nem is Krúdy hőseit általában képezik le, hanem a bennük egyénileg vagy csoportosulásuk által megnyilvánuló, a konkrétumtól elvonatkoztatott Embert, illetve annak egy-egy emócióját vagy jellemvonását. Cselekvésük az élet meghatározott szakaszára vagy aspektusára utal. S ha asszociáció útján e szál mentén indulunk el, az elrejtett, de lassacskán előbukkanó és reveláció-szerűen felfedezett újabb és újabb részletek egymás után elnyerik értelmüket. A festő persze csak egy darabig vezeti a nézőt ezen az úton kézen fogva, az általánostól az egyediig vezető lépcsőn már magunknak kell alászállnunk, azonban itt már nem tévedhetünk el. Ágh Edit képein az objektívből kiindulva elérkezhetünk a szubjektívhez, ahol már saját megunk nézhetünk bele a festő által tartott a tükörben.
Egy régi barát véleménye
Dr. Müller Róbert, régész
Nem tudok, és nem is akarok objektív lenni, ha véleményt mondok Ágh Edit művészetéről, hiszen gyerekkorunkban pajtások, aztán évekig a Balatoni Múzeumban munkatársak voltunk, és ha nem is túl gyakran, de máig összejárunk. Ágh Edit bonyolult lélek, aki szangvinikus vonásokat mutat, őszintén néhány száz évvel ezelőtt feltehetőleg boszorkányként megégették volna! De együttérzését bizonyítják az őt körülvevő kitaszított vagy sérült, általa befogadott állatok is, akikkel kitűnően szót ért. Nagyra értékelem, hogy bár a sors megtagadta tőle, hogy hivatásos fórumon, a Képzőművészeti Főiskolán tanuljon, önképzés során kikísérletezte és elsajátította a festészet technikai feltételeit, es egyéni stílust teremtett.
Ágh Edit festményeit rápillantva valamelyik alkotására azonnal fel lehet ismerni, Ágh Edit nemcsak őszinte ember, de őszinte művész is. Érzelmeit, gondolatait, élményeit és álmait fogalmazza meg, teremti újjá festményein. Első pillantásra csak a formai- és szín kompozíciót látjuk, amely a mondandónak megfelelően kiegyensúlyozott és harmonikus, vagy felkavaró és szándékosan diszharmonikus. Sejtelmes alkotásai döntően figurális képek, de munkáinak a nagyobb részén nemcsak álomszerű, az időtlen térben mozgó vagy szemlélődő alakokat láthatunk, hanem sok finom részletet. A nézőnek meg kell küzdenie a az alkotás megértésének élményéért. Ha alaposan szemügyre vesszük Ágh Edit festményeit, a főalakin vagy alakokon kívül egy sereg apró részletre figyelhetünk fel: felröppenő vagy éppen halott madarakra, fiatal, szép vagy öreg, ráncos arcokra, elfáradt, lekókadt vagy éppen ökölbeszorult vagy simogató kezekre, amelyek mind, mind a mű hangulatát, mondanivalóját erősítik. A szemlélőben így asszociációk ébrednek, saját emócióira, vágyaira ismerhet és ezáltal válik igazi élménnyé számára a mű. De Ágh Edit nemcsak saját élményit rudja megfogalmazni. A benne lévő erős empátiaképesség teszi őt alkalmassá illusztrációk készítésére, és ez nemcsak a prózára vonatkozik, hanem a lírai alkotásokra is. Olvasmányélményeit sajátos látásmódjával fogalmazza újra, és ezáltal nem ritkán számunkra is új megvilágításba helyez, jobban átélhetővé tesz irodalmi műveket. Munkássága a festészet lényegét valósítja meg, hozzásegít saját magunk jobb megismeréséhez, érzelmeink gazdagodásához. Egy igazán jó képzőművészeti alkotásnál meghatározó a mű mérete. Egy lekicsinyített reprodukció csak segít felidézni a korábbi élményt, vagy felkeltheti az eredeti mű iránti kíváncsiságot. Ezért arra bíztatom e könyv olvasóit, hogy keressék az alkalmat Ágh Edit eredeti festményeinek megismerésére.
Cséby Géza a Katalógusról
Dr. Cséby Géza, irodalomtörténész
Ágh Edit képeit nem magyarázni, nézni kell. Megállni egy-egy alkotás előtt és megfejteni azt a kezdetben talán bonyolultnak tűnő közlési rendszert, amely a művésznő nyújt számunkra. A forma és a tartalom remek egysége, egymást segítő ereje fantasztikus dolgokra képes. Ennek lehetünk tanúi. Ahogy a zene közvetlenül hat a lélekre, ugyanolyan közvetlen hatást vált ki a forma és a szín. Ágh Edit finom és rendkívül érzékeny képei a forma- és színvilágolyan egységet jelenítik meg, amelyre csak nagyon ritka alkalmakkor, kevés művésznél nyílik lehetőség. Színei finoman markánsak, s ez alatt funkciójuk következetes megvalósítását értem. Nincs alku! Minden color-nak megvan a maga helye és funkciója. Nincs véletlenül odavetett szín. A belső erő szinte szétveti a képet. Ahogy a formákból kibomlanak a mondanivaló, a közölnivaló apró morzsái, hogy lassan a befogadóban egységgé álljanak össze, ez Ágh Edit egyik nagy ereje. Az apró leheletnyi, finom megoldások minden képére jellemzőek. Nincs alkalmunk gyakran szembesülni a művésznő képeivel. Viszonylag kevés kiállítást vállal. Ez talán a már korábban említett művészi zárkózottságából adódik. De amikor megjelenik képeivel, újra és újra felfedezhetjük mindazt, ami erre a közlési módra leginkább jellemző. Képin mindig ott van az ember. A világban botladozó, fájdalmakkal, megalázottsággal, olykor örömmel, egyszóval emberi dolgokkal küszködő, viaskodó, mindezekkel együtt élő ember. Talán önmagunkra is ismerhetünk, talán megérezzük az emberi örök igazságokat. Ez lenne a lényege minden alkotásnak, minden műnek. Vaszary János gondolatai ide illenek: “a festő célja nem a természetet utánozni, hanem képeket alkotni. Csalódik mindenki, aki azt hiszi, hogy a természet valódi objektív formáit látja: minden természeti jelenség, melyet észreveszünk, az idegközpontban átváltozik a vérmérséklet és fantázia ereje szerint.” Úgy gondolom, hogy ez a megállapítás egyértelműen vonatkozik Ágh Edit ars poeticájára.